George egy állat volt, nincs mese. Negyedéves, végzős, a többi végzőssel együtt ők vezették a tábort.
Széles válla volt. Mint egy oroszlán.
India azt várta, hogy beszéljek róla. Sokat. Pszichológusnak
tanult, szóval csak igaza volt már. De. Én csak a számat kezdtem el harapdálni.
Ő valamiért értette, hogy ez már az.
George meleg volt, és ez fölényes titulusként táncolt
körülötte. Tetszett neki; szép is volt. Úgy járkált fel-alá, mint egy
nagymacska, aki vadászik. Két pofára szívta a cigarettát; az ujja nikotin sárga
volt. Gyönyörűnek látta. A tábortűz mellett mellé ült; nem volt részeg, de be
volt állva. Két nagy szembogár volt csak; mosolygott, mint a vadalma, ráfújta
Allanre a füstöt. Vanília és cseresznye. Rácsapott a combjára, nevetett,
viccelődött. Allan zavarban volt, George pedig tudta ezt. Egyszer csak
megdermedt, ránézett, beleesett a tekintetébe és egészen látott benne mindent.
Odahajolt, és megcsókolta, olyan egyszerűen és édesen, mintha felrobbant volna
világ.
Nem tudott tiltakozni, nem tudott aggódni. Az élvezet maradt
csak. A puha ajkak, a vér dübörgése, a keserű dohány íz, a másik keze a
csípőjén.
Azt gondolta, hogy mellette lehet ő is az egyetlen. Csak ő,
és senki más.
Szerelme zamatos volt, fájdalmas és szörpédes.
Karácsony után otthagyta Allan a kollégiumot, és egy
bőröndbe bepakolva felköltözött hozzá. A lakás, amiben él, egy Hiper-modern, fehér-szürke,
tetőtéri galériás fellegvár. Egy vagyon lehetett. Zavarában a bőröndjét
szorongatta. Ő kikapta a kezéből, és elfeküdtek a földön. A szőnyegnek parfüm
illata volt.
George akkor kissé mássá vált, követelőző lett és fájó.
Aztán a hetek, hónapok csak teltek, George olyan lett, mint
egy zsémbes házfőnök. Allan néha bámulta őt az étkezések alatt; sok mindenre gondolt közben, főleg magán
rágódott, saját hibájának tudta be.
Éjjelente forgolódott mellette, maga köré gyűrte a lepedőt,
alig aludt. Tudta, hogy George mellette ébren van. Néha látta az éjszakai
fényekben a szemét, ahogy nézi, de nem szólt semmit. George felemelkedett, fölé
hajolt.
Miután végzett mellé dőlt, kattant a zippo, és felszállt a
cigaretta füst.
Utálnia kellett volna, magát is és őt is, de ehelyett inkább
gyönyörködött. A hátban, a gerinc vonalában, az arcban, és a kézben. Feküdt
csendben és nézte. Általában így aludt el.
Aztán George egyre hidegebb lett. Csapongó. Allan akart még
benne gyönyörködni, de nem bírt. Eszébe jutott folyton az az arrogáns arc. Nem
látott már benne semmit, és nem is akart tőle már semmit. Elszakadni viszont
nem tudott. Fogalma sem volt, hogy mi történik.
Kitnek valahogy mindent el tudott mondani. Mindent, és nem
érezte, úgy, hogy elítélik. Egyébként is furcsa volt, vak szinte, a szerelmi
élete évek óta egy személy körül táncolt. Szó szerint meg tudott volna halni Indiáért,
és ezt Allan irigyelte, amiért ő neki nem jutott más, csak az a furcsa
idegbeteg férfi, a furcsa lányok.
Ő sosem lehet majd olyan, akit így imádnak?
És akkor történt, hogy eleredt az eső. Ott ült bent, Kit és
India nappalijában. Szólt a rádió, a vihar tombolt. Üvöltött a szél. India
megparancsolta neki, hogy eszébe ne jusson haza indulni. Ő telefonált, tényleg.
A telefon viszont nem válaszolt.
Leverte a víz.
Leverte, és jogosan.
Másnap délben hazament. George nem volt sehol.
Elment fürdeni és átöltözött. George ekkor jött haza.
Berobbant a fürdőbe és behúzott neki egyet.
A szája azonnal felrepedt. Aztán egy másikat is lekevert. Allan
megcsúszott és elesett.
Volt már máskor is példa, hogy George megütötte, vagy, hogy
szétzúzott valamit.
Fölé görnyedt, és a földnek lapította őt. Allan sírt és könyörgött,
hogy hagyja abba. George bevert még egyet. Szétfeszítette a lábait. Allan
sikítani tudott volna. Ordított csak. Fejbe rúgta George-ot, kicsúszott alóla,
felállni azonban nem volt ideje. George fölé állt és oldalba rúgta. Egyszer.
Kétszer. Sokszor.
Allan valahogy, nem is tudta hogyan, elgáncsolta és
elrohant. Taxit fogott odalent.
Az ajtót India nyitotta ki. Remegve átölelte, sírva fakadtak
mindketten.
Kit még dolgozott akkor.
India nem is akarta zaklatni, szó nélkül ellátta őt,
leültette, pokrócba csavarta, megtisztította a sebeit, és főzött neki egy
hatalmas bögre teát. Levendulát, több adagot. Allan egykettőre elbóbiskolt. Azt
álmodta, hogy minden rendben van, és otthon fekszik, és George jön, és olyan kedves,
mint régen, fölé hajol, a szeme forrongó arany, éles és karakteres. Az illata
pengeként hasít. Gyönyörűen néz ki megint.
Amikor kinyitotta a szemét, Kit vette át George helyét:
szelíd pillák, szeplők, félmosoly.
Sírni akart, és sírt is; Kit finoman átölelte, India
szipogott kicsit.
Úgy érezte itt az idő, hogy elmeséljen mindent.
És meg is tette.
Szarul érezte magát, nagyon szarul. El akart bújni, hogy ne
is lássa senki, visszamenni haza, és bocsánatot kérni.
India és Kit egymást lökdösték arrébb. Nem értette hirtelen,
hogy mi is történik. Szitkozódtak, káromkodtak. Kit végül leültette Indiát és
mondta, hogy nem csinál baromságot, de elmegy és elhozza onnan Allan cuccait.
India megágyazott sürgölődött feldobott valamit főni.
Allan sírva fakadt, arcát belefúrta a párnába, és
elaludt. Nem akart felébredni soha.
Már-már azt hihettük, hogy az Asa-Kat duo összefog és megalakítja a gyogyósok hiányos triumvirátusát, majd kiugorva az ablakon, boldogan hánynak szivárványt egymás képébe, de nem.
Ha ez történt volna akkor egy kicsit más mederben folyna tovább a sztori.
Igazából vettük az indigós papírunkat és megalkottuk az Allan-Kit-FEELS triumvirátust, ami viszont elszabadult.
Gyilkolt. És feelselt egy sort. Persze sajna csak erre nem szabadna sztorit alapozni, de hé! A leves szerda is kedden van!
