Odakint hangosan fújt a szél és sikoltva rázta az ablaktáblákat. Egy letört faág az ablakon kopogtatott, mint egy démon.
Allan elkapta onnan a tekintetét, és vett egy nagy levegőt. Kezdett kínosan hosszúra nyúlni a szünet.

- Szóval fiúkkal kavarsz – bökte ki végül Kit, mintha csak köhögne.

Allan bólintott. Nem tudta melyikük számára kényelmetlenebb a beszélgetés. Nem tudta azt sem, hogy végül miért mondta ezt el.  Nem bánta meg, és nem is csinálná vissza. Kitnek tudnia kell róla.  Ha másnak nem is, neki egészen biztosan.

- Miért? Mi nem tudott lekötni téged a lányokban?

Pár pillanatig forgatta magában a kérdést, és ízlelgette, mielőtt kiköpte volna rá a választ.

- Nem nyűgöztek le úgy, mint ahogy téged. Számomra ők olyanok, mint akárki más, vagy talán még rosszabbak is. Ismerik minden gyengeségünk és kacagva sétálnak át rajtuk a tűhegyes magassarkújukban. Aranyosak, ne érts félre, de nem tudom őket úgy szeretni.

- Furcsa. Nem tom’. Én nem tudnék így viszonyulni egy hozzám hasonló sráchoz. Mert srác. Olyan, mint amikor két szikla akar összeragadni, mármint… vágod? A fiúk ilyen erős határozott jellemek akarattal, meg erővel, meg minden, a lányok meg olyan kicsik és törékenyek, akikre vigyázni kell meg terelgetni őket, de nem olyanok, mint a kis birkák, hanem mint a... mint a földre szállt angyalok. Ne röhögj! Én tényleg így hiszem! Mindegyiknek megvan a maga kifinomult érzelemgazdag lénye, amit mi még csak nem is érthetünk, vagy mi. És ez a világ túl keserű nekik és egyedül összeroppannának, és ezért kellünk mi oda, hogy fogjuk a kezük és kiszolgáljuk az akaratuk.

- Na, én pont ezt nem bírom.  Olyan nem is tudom… számítóak.

- És ezért a férfiak…?

- Azt hiszem.. vagyis nem tudom. Állítólag nálunk ez ilyen gyári beállítás. Vagy mi. Nem tehetünk ellene.

- Mer’ a csajoknál nem?

- Nem, ők választhatnak, kit szeretnek.

- Ez de aljas. – nevette.

- Pontosan!  Olyan… nem is tudom igazán milyenek csak így-

Halkan kattant a zár és nyílt az ajtó az előszobában. India hangosan köhögve pakolta le a cuccát az előtéri, apró szekrénykére.

- Eszméletlen nagy vihar van kint! - kezdte - El sem hiszed! Úgy zuhog az eső, meg fúj a szél, mintha száz éve nem esett volna! Naagyon brutális.

- Szia, India - köszöntek kórusban, mire a lány elhallgatott. Bedugta vizes és kócos fejét a nappaliba, majd elmosolyodott.

- Hali, Allan, kérsz vacsit?

- Nem kösz - habozott, majd tekintetét Kitre emelte. Hiába. Mintha ott sem lett volna. Mintha nem is ő lett volna. Olyan eszméletlen melegség sugárzott belőle, olyan szeretet, hogy Allan szinte ki tudta tapintani. – Haza megyek.

- Aaaaaazt, már nem. Ilyen időben, te egyben nem fogsz haza keveredni.

- Majd alszol a kanapén! - jelentette ki Kit, és elindult a konyha felé.  A fürdőben megnyitották a csapot és hirtelen levendula és menta illata robbant ki a helyiségből. Halkan elkezdett recsegni a rádió, Kit pedig Indiával együtt, egymás tudtán kívül, dalra fakadtak.

Hát ilyen érzés nem létezni? Egy harmadik félnek lenni, teljesen feleslegesen?

Allan utálta akkor Indiát, pedig nem szolgáltatott rá okot. Kedves volt vele, aranyos és segített neki mindenben, amiben csak tudott. Soha nem bántotta. Lehet, hogy talán pont ezért?  Hogy kedvesebb volt vele, mint eddig bármelyik másik lány, akit ismert.

Kihalászta a zsebéből a telefonját, és George számát tárcsázta.