Kit lakása, habár apró volt, őt mégsem zavarta, hogy ketten
osztoznak rajta. Mi több, valahol messze fent szállt magasan a boldogságtól.
Az alatt a pár hónap alatt, míg Indiát több város
választotta el tőle, szenvedett. Haldoklott és nem értette igazán, mi végre van
ott, ahol. Amint tudott, rohant haza, hogy láthassa, hogy átölelje és magába
zárja.
Érezni akarta az illatát, a légzését, az apró testét a
tenyere alatt. Hallani akarta, ahogy nevet és beszél, ahogy sóhajt és kiált.
Érezni akarta magán a csókját, és elvinni őt messze csodás helyekre. Ott akart
lenni a nap minden egyes percében, nehogy lemaradjon valamiről. Bármiről. Egy
mozdulatáról, egy pillantásáról, egy apró köhintésről. Sok évig éltek egyként,
egymás mellett szinte, pár háznyira. Látták egymást óvodás koruktól kezdve
minden nap: a játszótéren homokozni, később a környéken biciklizni és a parkban
sírni, az általános iskolában, vagy más ember oldalán, más karjaiban. De mégsem
elég sokáig ahhoz, hogy Kit szívében sátrat verjen a féltékenység. Valamiért
minden fiú elkopott mellőle. Nem tudta, hogy pontosan miért is, de gyerekkora
óta érezte. Nem tudta volna
megfogalmazni. Ő maga nem is, hát ráhagyta a lányra. Engedte neki, hogy
kimondja. Egyszerre volt aznap boldog és ijedt. Tudta, hogy India, az-az apró
lányka az egész lényének a központja, az alkotó eleme és, hogy nélküle
szétbomlana atomjaira.
Tudnálak szeretni.
Csak egy kijelentés, de falak omlottak le a nyomán és nemzetek éledtek újjá.
Csak egy emlék egy lényről, mely miatt most még kevésbé
akart hazamenni, nézni az üres falakat, hallgatni a sikoltó szelet az ablak
alatt.
Nem vágyott rá az után a tömény öröm után, melyben otthon élt.
Csak őt akarta, légtisztán és édesen, mint a hó.
Aztán, amikor az egyik nap hazament, nem találta a lakást,
ahol élt. A régi, büdös és kopott bútorok eltűntek, ami maradt, az az egyetlen
egy kanapé, lefóliázva a szoba közepén állt.
Kellemes jazz és festékszag szűrődött ki a hálóból.
Odabent ő állt, India. Kantáros farmerban, fehér trikóban és hatalmas
festékfoltokkal. A kezében egy szobafestő pemzlit forgatott és halkan
fütyörészett.
Azt hitte kiugrik a szíve, hogy abban a percben széttöri a bordáit és
szétfröcskölve a szobában édes mézét, meghal; de csak suttogni bírt.
Suttogni minden reggel, mikor felkelt és ő ott aludt a karján, hozzásimulva,
mint egy gyermek… Suttogni, mikor a hatalmas kádban ülve szorította magához,
mikor a kanapén feküdve számolták a plafon repedéseit… De üvölteni tudott volna, mikor igent mondott
neki, és hanyatt lökte a puha szőnyegen. Beverte a fejét, de kinek számított ez
akkor?
Igent mondott, suttogta akkor éjjel a hajába, és úgy
érezte belehal.
Már-már azt hihettük, hogy az Asa-Kat duo összefog és megalakítja a gyogyósok hiányos triumvirátusát, majd kiugorva az ablakon, boldogan hánynak szivárványt egymás képébe, de nem.
Ha ez történt volna akkor egy kicsit más mederben folyna tovább a sztori.
Igazából vettük az indigós papírunkat és megalkottuk az Allan-Kit-FEELS triumvirátust, ami viszont elszabadult.
Gyilkolt. És feelselt egy sort. Persze sajna csak erre nem szabadna sztorit alapozni, de hé! A leves szerda is kedden van!
