Egy forró délután kezdtek el beszélgetni, még a gólyatáborban. Kint ültek a teraszon, míg odabent mindenki másnaposan húzta a lóbőrt.

Kit nagyokat szívott a mentolos Marlborojából, és ezüst felhőket eregetett az ég felé. A fejébe mélyen beleült a szalmakalapja, ami jótékonyan takarta a kelleténél piszkosabb haját. Utálta, ha ápolatlannak tűnik. A kóccal nem volt semmi baja, a borostával sem, de dühöngeni tudott volna, ha nem hagyják fürdeni, ha beleizzadt ruhákba kell járnia. És most mégis ott ült a tornácon, zsíros hajjal, három napos borostával, szutykos tornacipőben. A trikója melléhez tapadt a nagy nyári hőségben, az orrán, a napszemüvege alatt, pedig apró cseppekben gyöngyöztek az izzadtságcseppek. Mindezek tetejébe, pedig irtóra hasogatott a feje.

Allant egyáltalán nem érdekelte, hogy mi van vele. A haja százhúsz kilométer per órás ellenszélben is csodálatosan formatartó volt, akár tetszett neki, akár nem. Apró, kunkori tincsekben repkedett a feje körül, néhol elő-előbukkant egy pár oda nem illő, az esti földön fetrengésből hátra maradt, kéretlen fűszál. Kissé sántikálva és kellően nyúzottan battyogott a terasz felé, oda, ahol az egyetlen látszólag élő embert látta. Lehuppant mellé, és hangosan morogva arrébb rúgott egy rég, üres borosüveget.

Kit reflexszerűen elé tolta a cigarettás dobozát, hogy megkínálja, Allan pedig kivett egy szálat, és a szájába helyezte. Nem gyújtott rá, csak forgatta a fogai között.

Kit kómásan nyújtott kezet Allan felé, aki bátortalanul megszorította azt. Mindketten elhadarták a saját nevüket, majd ültek tovább némán.

Nem sokkal később elszambázott előttük egy lány, és reggeli köszöntő képp két pohár beazonosíthatatlan, pancsolt szeszes italt tett kettejük közé az asztalra.  Allan nagyot nyelve egyben lehúzta az egészet, Kit pedig egy laza mozdulattal kiloccsantotta a virágágyás megtépázott maradékába.

- Engem aztán nem itatnak le megint ilyen szarokkal. – sziszegte, Allan pedig felröhögött.

Pontosan úgy nevetett akkor is, amikor aznap este a nagy körben látta két pofára vedelni a srácot. Nevetett akkor is, amikor támolyogva az apartmanig kísérte, sőt most is mosolygott, amikor másnap reggel, pontosan ugyanúgy ott ültek egymás mellett és azt hallgatta, hogy Kit soha többet nem fog berúgni.

Soha.